"valakinek valakije"

Jablonczay Lenke

Mit tudom én, hogy élek-e,
van-e létemnek üteme,
madár vagyok vagy bokor,
játékos, bölcs vagy botor.
.
Mit tudom én, hogy te ki vagy,
szirt-e vagy nádszál, ingatag,
s kinek sose volt senkije,
leszel-e hát valakije,
.
valakinek valakije,
kinek sose volt senkije;
Szűzmáriának Józsefe.

/Szabó Magda: Régimódi történet - Dráma/

"Ha jössz"

Szabó Magda: Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rád köszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.

"Mint a virágra" ... "Mint a kenyérre"

...

Hogy süt a hold! Ilyenkor támadnak fel a tavaszi illatok. Honnan jön ide illat, amikor ezen az udvaron nem nyílik virág? Hozza a szél… (Most ér az udvarra, áthalad a kövön)

A kerti szoba. A lomszoba. Még hogy chlavicordot küldenek neki, maga a hercegné választja ki… Nem, elég volt a muzsikából! (Továbbmegy) Katharina mosogat. Olyan, mint valami kép. Arany a főkötője, az arca, a keze. A dézsa is arany. De hogy lehet arany, ami nem is az? Edény, zsír, konyhaszenny… Katharinától? Butaság. A mécs teszi. A mécs. (Lépcsőre ér)

Ezek a lépcsők mindig így recsegnek, mikor éjjelente végigjárom a házat. (Rátolja a reteszt a kapu alatt az ajtóra, itt kő van, a kő kopog)

Így. Ide nem jöhet be tolvaj éjszakára. (Indul vissza a. falépcsőn)

Csak a belső tolvajok lélegzenek a falak között, akik ellopják az apától a fiát. Még hogy valami hang; ugyan! Nincs hang. Semmiféle hang nincs. Itt az éj. (E monológ utolsó szavai alatt már meghalljuk a gyermek cincogását, aki nem tud aludni, bátorításul a Katharinától tanult dalt dalolja csendesen)

A GYERMEK: Jó éjszakát embernek,

ki megfáradott,

békén szenderegjetek,

égi szárnyasok,

haj, fű, haj, puha zöld fű…

(A kirurgus benyit a gyermek szobájába be is lép)

A GYERMEK: (reménykedve) Te vagy az, Katharina?  (Nincs válasz)

A GYERMEK: (félénken) Mamám?

A KIRURGUS: Mit dalolsz itt éjnek idején?

A GYERMEK: Nem dalolok. Gondolkozom.

A KIRURGUS: Fontos gondolatok lehetnek, amelyek megférnek másféle szavakkal.

A GYERMEK: Nem figyelek én a szavakra, csak a dallamra. Hallja, milyen sötét, amit dalolok?

A KIRURGUS: Sötét?

A GYERMEK: Puha meg sötét. Mint a szoba, mikor itt ül mellettem valaki. Katharina vagy a mama. Nem a szó mondja, hogy éjszaka van, hanem a dallam.

A KIRURGUS: Ezen gondolkozol?

A GYERMEK: Ezen meg Weissenfelsen.

A KIRURGUS: Weissenfels nincs. Remélem, magad se képzelted másképpen.

A GYERMEK: Tudom, hogy nincs. Délben is tudtam, de azért hajlongtam, és mosolyogtam. A mama sírt örömében, de hát a mama nem érti ezt.

A KIRURGUS: Te érted?

A GYERMEK: Értem. Apámuram sosem akarta. A chlavicordot becsukatta, eladta… Most már nyilván Matthäus kántor úrhoz se mehetek többé. Leginkább a kendőt sajnálom, amit Katharinának ígértem magamban abból a sok pénzből, amiről Krieger úr beszélt.

A KIRURGUS: Kendőt, Katharinának?

A GYERMEK: Azt. A mamának meg hagymát. Scholl Péter nagybátyja hollandus földön él, ott igen jeles hagymák nőnek, aztán virág búvik ki belőlük, ki cirmos, ki piros. A mama úgy szereti a virágot, és Scholl Péter nagybátyja hoz hollandus hagymát minden évben.

A KIRURGUS: Nekem… szántál valamit a Krieger úr pénzéből?

A GYERMEK: (természetesen, nem tragikusan) Nem én.

A KIRURGUS: Nem?

A GYERMEK: Apámuramnak mindene van.

A KIRURGUS: Bizony való. Emeletes házam…

A GYERMEK: Nem a ház! Háza másnak is van. Martin mesternek is, pedig az flaskó.

A KIRURGUS: Martin mester szíjártó, nem flaskó. Hogy beszélsz a felnőttekről?

A GYERMEK: Katharina mondta.

A KIRURGUS: Katharina szolgáló. Nem tud szépen beszélni.

A GYERMEK: Katharina szebben beszél mindenkinél. (Kis csönd)

A KIRURGUS: Mim van nekem, ami másnak nincsen?

A GYERMEK: Akarata.

A KIRURGUS: Minden embernek van akarata.

A GYERMEK: Hiába van.

A KIRURGUS? Ne beszélj bolondokat.

A GYERMEK: Nem bolondság. A mama hiába akar. Katharina hiába akar. Én is hiába akarok. Néha még a herceg is hiába akar, csak ő még nem tudja.

A KIRURGUS: Úgy gondolod, én erősebben tudok akarni mindenkinél?

A GYERMEK: Persze. Az lesz, amit apámuram parancsol.

A KIRURGUS: Azt parancsolom, hogy tanulj, mint más polgárok fiai, és ne légy muzsikus.

A GYERMEK: Tanulni fogok, mint más polgárok fiai, és nem leszek muzsikus.

A KIRURGUS: (inkább magának) Na végre. Az első értelmes mondat ezen az értelmetlen napon. Ez a Matthäus is mit beszélt összevissza… Fiam, szép jövő áll előtted, derűs, napsugaras. Elvégzed az iskolát, aztán beiratsz az univerzitásra. Ez évben alapították, mire odajutsz, neves professzorokkal telik meg a város. Jó ésszel áldott meg a természet. Szorgalmas leszel?

A GYERMEK: Szorgalmas leszek.

A KIRURGUS: Aztán maguk közé fogadnak a tudós doktorok, és úr leszel ebben a házban, ahol születtél, ahol a testvéreid születtek és meghaltak, és ismerni fogják a nevedet.

A GYERMEK: Igen.

A KIRURGUS: Ügyvéd leszel vagy bíró. Amerre jársz, megsüvegelnek. Mégy az utcán – én akkor már régen nem leszek –, mégy helyettem és a nevemben, fújni fog rád a szél, sütni a nap, és gondolkozol. Mire gondolsz majd, ha bíró leszel, és végigkopog a lépted ezeken a köveken?

A GYERMEK: (természetesen) A chlavicordra.

A KIRURGUS: (megdöbben) Mire?

A GYERMEK: Talán még meglesz a chlavicordunk valahol. Tudom, kinek adtuk el, Tappeiner úrnak, a kereskedőnek, akinek a boltja felett az a szaracénfej van, a piros turbános.

A KIRURGUS: A chlavicordra?

A GYERMEK: Persze. Ezen is tűnődtem, míg az előbb énekeltem. Hogy a bírónak meg az ügyvédnek is van pénze, ha talán nem is annyi, amennyit Krieger úr Weissenfelsben ígért. Ha majd nekem is lesz pénzem, megveszem azt a chlavicordot újra.

A KIRURGUS: (szinte lélegzet nélkül) Minek neked akkor már az a hangszer?

A GYERMEK: Mikor nem kell bíráskodni meg ügyvédkedni, játszom rajta.

A KIRURGUS: Addigra elfelejted, amit tudtál.

A GYERMEK: Nem. Matthäus mester azt mondja, nem is igen tanított ő semmire, tudtam, mielőtt mutatta volna. Mért felejteném el? Mondja a hang.

A KIRURGUS: A hang?

A GYERMEK: (természetesen) A hang. (Kis csönd. A kirurgus megrendül)

A KIRURGUS: Én már akkor kinn leszek a temetőben, és tied lesz minden, amit egy élet munkájával szereztem. Tied lesz a ház és Halle és az élet, és senki se téríti más irányba az utadat, magad rendelkezel. Te leszel nevünk viselője, anyád gyámolítója, te leszel én, ha már én nem leszek. Bíráskodol majd, vagy ügyvédkedel, tekintélyes leszel és igazságos. Mit fogsz tenni?

A GYERMEK: Dolgozom, ahogy parancsolta.

A KIRURGUS: És amikor nem dolgozol?

A GYERMEK: Zenélek.

A KIRURGUS: Nem! Minden szavadat elmondod addigra a törvényszéken. Fáradt leszel majd, és csendre vágyol.

A GYERMEK: Nincs csend. Nekem soha nincs csend. Akkor se, ha van. Szól a hang.

A KIRURGUS: (kapkodva) Fiam, én úgy érzem, meredek széléről rántalak vissza, amikor azt akarom, hogy a józan polgárok útján járj. A magam jövőjével számoltam le, mikor a tiedet védem: a weissenfelsi hercegnek nem szoktak ellentmondani. Öreg vagyok, nem élek már soká, és túl hosszú ideig láttam sebeket és csontokat ahhoz, hogy azt képzeljem: mikor már nem leszek, itt állhatok majd láthatatlanul melletted, és nézhetem az életedet. Nekem most kell tudnom, mit őrzöl meg belőlem a szívedben, ha én már egyszer nem leszek. Nos? (A gyermek hallgat) Semmit?

A GYERMEK: A chlavicord…

A KIRURGUS: (mint aki az életéért küzd, szenvedélyesen) Szeretlek, fiam. Anyádnak nem mondtam soha, neked kimondom ezt a szót. Jobban szeretlek a magam vágyainál is. Nem tudom elviselni, hogy úgy gondolj rám, hogy… (Elakad a szava) Hogy fogsz emlékezni anyádra, Georg, ha egyszer már nem él?

A GYERMEK: Mint a virágra. Úgy fél, lelapul, mikor a szél rákezdi, aztán megint kiegyenesíti a szárát, hiába olyan gyönge. (Сsönd) Anyám elvitt Amelie nénihez zongorázni, pedig tudta, hogy baj lesz, ha kiderül.

A KIRURGUS: Hogy fogsz emlékezni Katharinára?

A GYERMEK: Mint a kenyérre. Száll a lisztpor. Éjjel van, dalol és süt. És kinyitja nekem a kerti szoba ajtaját. Liszt volt a kilincs pikkelyei között…

A KIRURGUS: Ő nyitotta ki. (Csönd) Akkor hát alighanem elvégeztetett.

A GYERMEK: Mi végeztetett el?

A KIRURGUS: (mintha másnak beszélne) Hogy fogsz emlékezni rám, ha egyszer nem leszek?

A GYERMEK: A chlavicord…

A KIRURGUS: Hogy eladtam a chlavicordot? Így?

A GYERMEK: Mint a viharra.

A KIRURGUS: Mint a viharra… Elvégeztetett…(Nagy csend)

A GYERMEK: Nem értem, mit beszél.

A KIRURGUS: (egyszerűen) Tavaly Zachow úr eltörte a lábát. Vad tél volt. Emlékszel még?

A GYERMEK: Bizony ám. Mindig megszaglásztam a kabátját, mert templomszaga volt. Borzasztóan büszke voltam, hogy apámuram gyógyítja Zachow urat. Matthäus mester mondta, ő a legnagyobb muzsikus Halléban.

A KIRURGUS: Jól meggyógyítottam, úgy jár, mint annak előtte. Hálás nekem.

A GYERMEK: Igen.

A KIRURGUS: Ő fog tanítani holnaptól kezdve.

A GYERMEK: Apámuram!

A KIRURGUS: (nyugodtan, magabiztosan) Menj utadon békével. Aztán akármi leszel – mit tudom én, mi leszel –, tudd, hogy én vagyok az is. És ha rám gondolsz, amikor én már nem élek, erre a percre gondolj, erre a legsúlyosabbra súlyos életemben, amikor nem a hercegnek kell engedelmeskednem, hanem olyan valaminek, amit nem ismerek, és amit valahol, legbelül, nem is hiszek, nem is értek. A hangnak.

A GYERMEK: (az indulat – életében először – elmossa a tisztelettudta megszólítást) Apám!

A KIRURGUS: (a halál nyugalmával, túlnőve önmagán) Holnaptól mindig szabad lesz zongoráznod.

Diadalmas Händel-zene

 

Szabó Magda: A hallei kirurgus - részlet

Köszöntelek

Köszöntelek

Harangozó Ilona: Ölelés

Kopogtatás nélkül

Koltay Veronika festménye

Miért Rabelais?

A blogomról

Az előző blogom

De hol van Ikarosz?

De hol van Ikarosz?

Filozófia

Amíg hiszem

Amíg hiszem

Pillangó effektus

kiskacsa

"Oly nagy e kis világ!"

Barcelona

"Mint álmaim, vagy mint a mozi, / úgy táncol a holnap" (Szabó Lőrinc)

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Címkefelhő