"bár reménytelen..."

Szabó Lőrinc: [A bajnak vagy van gyógyszere…]

A bajnak vagy van gyógyszere,
vagy nincs. Ez egyszerű, ugye?
Ha van, próbálkozz meg vele,
ha nincs, egye meg a fene.
.
Mindennek, ami rossz, úgye,
vagy van, vagy nincsen gyógyszere.
Ha van, próbálkozz meg vele,
ha nincs, egye meg a fene.
.

Szabó Lőrinc: Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy
szükség van a gondolatára?
szépségre, jóra, ideálra?
Csak aki gyermek és bolond.
.
Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.
.
Mi mégis csak nézünk magunkba,
bár reménytelen ez a munka:
– „Igy szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.
.
S szól a bolond: – „Más ki segítsen?
Tékozlom magam és teremtek,
magam kedvére, mint az isten.”

"Honnan tudhatnám, hogy neked így is elég vagyok, hogy nekem nincs ...Kereshetsz magadnak olyat, akinek...! Mehetsz!" - Mondja!
--- Ez annyira szánalmas! :'( Csak ennyire becsüli magát, engem, bennünket? Mit remélek? Bolond vagyok!

"mily messze volt ugribugri gyerekkorában mindegyik kedves kis testvér"

.

Szabó Lőrinc: A szép kis borjú a társzekeren

A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt,
mikor meglátta, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa mily
unottan zötyögteti a leütött
kis borjút végig az uccán,
a szép kis borjút, aki ép
olyan idős, mint az, amelyik
csengős mozdulatait valamikor
törölhetetlenül
belerajzolta a falusi
nyaralások emlékébe. – Nagyon
szomorú volt szíve a
finomlelkű hölgynek: – ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkívüli, – ő
rögtön látta gyermekkora
játszótársát, mind, mind, akivel
együtt nőtt, falun, óh látta, hogy
a többi kedves
kis élet, akinek
ugrándozása ma is oly édesen
rajzolódik ki a régi
hancurozások emlékén, a sok
aranyos kis pajtás valahol
mind eltünt a sanda
igavonókban, átalakult
a másért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, az eleven
halál alacsony
söpredékében, pedig a
mindennapi eledelt
életével fizető robot
szomorúságától mily messze volt
ugribugri
gyerekkorában mindegyik
kedves kis testvér, a sok
kezdődő élet, melyet valahol
kés és tagló nélkül is
meg kellett gyilkolnia
valakinek, valami
lelketlen hatalomnak, amely
ha nem érzi bűnnek a kés
munkáját, még kevésbé
lát rendkívülit ebben a
lassú gyilkolásban, – óh, a finom-
lelkű hölgy rögtön érezte, hogy
valakinek meg kellett ölnie
bennük valamit, hiszen
csak a kicsontoznivaló
koldusság
maradt meg az élvemaradtak
testében s megnyomorodott
lelkük már csak a jelen
természetes nyomorát
bírja érezni, nem törődve
az isteni-édes
indulással, amelynek
játszópajtás-emléke az ő
finom lelkében oly szomorú
megvetéssel nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó szívtelen kocsist.

"Mit tegyek most, mit mondjak most neked?"

Álomképek

Kastély. Sötét ár.
Henyélő erős karok.
Kelletlen szavak.

Mit tegyek? Megyek.
- Rög hullik: ások, utat
nyitok. - Szenny nem ér.

/solus/

.................................................................................................................

Szabó Lőrinc: Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
Akárhogy kellesz, a szeretkezés
énnekem már nagyon kevés
s eddig is csak azért kivántalak,
mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.
.
Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,
s gyermekkorom
oly sötéten áll éveim mögött,
hogy mindenütt a pénzt látom s körötte
az örökre
.
elrontott sorsok nyomorát.
Terád
gondoltam az éjszaka (szebben
nem gondolhat asszonyra senki)
és a februáréji kék hidegben
.
húszéves rongyos állatok
lékelték mellettem az utat.
Nyilt a vasfödél; rothadó szagok
csaptak ki fehér gőzben gomolyogva
az aszfaltból, ahol a nagycsatorna
.
megnyitotta Budapest beleit.
Imbolygó árny, lámpással a kezében,
szállt le a létrán; és utána néztem
s láttam, mi az, ami ott tovazúg,
az a földalatti vasút,
.
az az áradás, amely odalenn
öklend és habzik, az a szenny,
amely lucskos boltívek alatt
öblíti belülről az örök
palotákat és gyomrokat.
.
Húszéves rongyos állatok
végezték lent az alvilágban azt
amit persze végezni kell,
és én értettem a panaszt,
amit ők már nem is gondolnak el,
.
csak gázolnak, térdig-bokáig
a belek sarában, kalapálnak,
Krisztus gyermekei, s kiabálnak,
mint gyermekeik és apáik.
Sokáig
.
néztem a megnyilt föld alá
s rád gondoltam, szerelmesen,
s most azt hiszem,
hogy a szerelem nagyon kevés.
Vezényszó, szitok, vicc és röhögés
.
kongott fel a fagyott föld alól, –
nem hallottad?! Hallhattad volna, mint
lélek, ki bennem voltál test szerint:
hallhattad volna, úgy éreztelek;
s éreztem azt is: ha ezek
.
a borzalmas kezek,
mocskosak, durvák, véresek,
arcomba csapnak, meg se mozdulok,
s oly idegen
lettél egyszerre nekem,
.
hogyha akkor velem vagy és ezek
a véres és szörnyű kezek
terád rohannak
s megosztoznak fehér testeden: én
nem sajnáltalak volna szegény
.
állatoktól: egy mozdulat
s egy rezzenés
se pártolt volna hozzád tőlük, és
álltam vagy továbbmentem volna, csendben
s mit tudom, hány halállal a szivemben.
.
Mit tegyek most, mit mondjak most neked?
A szerelem nagyon kevés
és hogy ne lássam, ami rossz,
te sem lehetnél már ahoz
elég erős és aljas feledés.

"mi vagyunk a virág, az illat, a nap"

Szabó Lőrinc: Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körűl,
aztán part s tenger összevegyűl,
.
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
.
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerüen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
.
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
.
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
.
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

"Mit tegyek?"

"Elég volt annyi éven át remélni és várni kiméletesen"


Szabó Lőrinc: Szakítás


Tudod mit? Nem védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.
Elég volt annyi éven át remélni
és várni kiméletesen;
már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.
Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
de kibírlak, mint bármi mást:
úgy néztelek, mint elmult örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.
Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz;
nincs rád időm. Majd beszélgetünk ujra,
egyszer, talán, ha észretérsz.


"Koldus vagyok, de"

 

Szabó Lőrinc: Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl,
de tudom, hogy félsz, ha látsz.
Koldus vagyok, de maga az isten
markol szivedbe, mikor
a tetteidre gondolok.
Gyűlöletnél hatalmasabban
hatol beléd a néma vád:
szemedben örök tűzvész vagyok,
füleidben félrevert harang,
felrobbantom pilláid alatt
a szundikáló délutánt,
vacsora helyett undok sebeinket
csempészem tányérodra, és
nem menekülsz: felköltöm alvó
lelkiismereted,
hogy férgei, mint almát a pondró,
marjanak, s éhes vérebei
széttörjenek, ketrecüket,
s mint téli hegyek utasát
a farkasok, életedet
darabokra tépve temessék
viháncoló
bendőjük melegébe.

 

 

"A szárnyra nézek: leszakadhat; a propellerre: tán megáll…"

 

Szabó Lőrinc: A rossz szerető

Egész testem őt nézte; az egésszel
őt hallottam s izleltem; mielőtt
indultam, már elértem, s őt, csak őt
éreztem a világból: a kivétel
lett a szabály, a parancs, lebegőbb,
mint az álom, szárnyalóbb, mint az éther:
kincs, legfőbb szentség, melyet soha kétely
ki nem kezd s szív csak áldhat. Nem a nőt
láttam már benne, de Azt, aki Minden,
Az volt, nem ő, a Szép, a Hihetetlen;
mégis, ahogy halkult a napi lét,
intő hiányként egyre hangosabban
szólt rám a tűnt gyáva, emberi dallam:
Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?!
.

Szabó Lőrinc: Félelem és biztonság

Száll a gép és szól a Kisértő:
– A halál versenyt száll vele!
És sandán folytatja: – Különben,
nem is volna oly rossz! ugy-e?
Oly gyors, oly visszavonhatatlan,
oly könnyű volna!… – Gúnyosan
biztat s vígasztal, s épp azért nem
ijeszt meg, mert igaza van.
.
Igaza van, sokszor kivántam
s most talán itt a gyors halál.
A szárnyra nézek: leszakadhat;
a propellerre: tán megáll…
– Még tíz-húsz évnyi földi kínért
egy perc! vagy annyi se!… –
Öt-hatszáz emelet magasból
nézek lefele.
.
Öt-hatszáz emeletnyi égből
nézem, a föld hogy elmarad.
…S látom, hogy felrobbant a gép és
zuhan, és látom magamat:
– Az istenségit!… – S különös, hogy
mégis oly józan maradok:
csak az agy tudja a veszélyt,
a szív nyugodt.
.
Az agy csak tudja, hogy lehet baj.
– Nem lesz! – dörög választ a gép.
– Nem lesz, – sugja a test, de ujra
kisért a lelki gyöngeség:
– Tán jobb is volna… végleg… oly gyors… –
Lenézek a rémületes
mélységbe, s minden porcikámban
érzem, hogy mily fölösleges
.
töprengeni, vizsgálni ezt-azt:
gyáva és hős itt egyremegy,
a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet;
s ez a jó: az, hogy nincs segítség:
ez az igazi béke és
biztonság a biztos veszélyben,
megváltó megkönnyebbülés:
.
Mindig mondtam, hogy él a vas,
mindig mondtam, hogy minden él:
valaki visz most, az anyag
vagy valamely más nagy Vezér!
Óh boldog kiszolgáltatottság!
„Sorsod elindult, rabja vagy.”
Sohse tudtam ily tisztán hinni,
sohse voltam még ily szabad.

 

 

"s mintha magukkal vittek volna"

Édesanya, kedvesem

.

Szabó Lőrinc: Vihar után

Mint dobpergés jött az eső,
rámzörgetett és elszaladt:
két perc vihar s most itt a béke.
A nap megint ragyog az égen,
csönd ül a párolgó vidéken
és én egész üresnek érzem
s kíváncsian vizsgálom magamat.
.
Az imént még csupa düh voltam,
hangos harag és bosszuvágy;
aztán jött ez az égi lárma
s rá kellett figyelnem, a nyárra,
a dobpergésre, trombitára,
a külső, idegen csatára,
és felejtettem a magam baját.
.
A magam baja? – Szemem ott jár,
amerre a vihar vonul:
amit akartam, ő kimondta,
elkáromkodta, kidobolta…
Kikönyökölök ablakomba
s mintha magukkal vittek volna,
nézek a felhők után szótlanul.

 

 

Dror ykera......................

Lumière divine (Isteni fény) - asszociációk


Szabó Lőrinc: Hálaadás

1.

Sivatagomban, csontok és kövek
közt járva, mint egykor Mohamed,
.
hajnalban a hegyek énekét
hallottam, ahogy a Dávidét
.
kísérték (bennem), a szent király
zsoltárát: egyes szavainál
.
mély basszusuk minduntalan
elbődült, frissen, vidoran.
.
Társuknak éreztem magam.

2.

Délben, hogy szomjasan-éhesen
ájuldoztam az izzó fövenyen,
.
az égből hűvös húri-sereg
suhogott alá, s mint Mohamedet,
.
felkapott s vitt, s dús ételek
tálai közt, illó kenetek
.
özönében a Zem-Zem vizeinél
tett le a szivárványszárnyú szél.
.
Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!

3.

Jók voltak a nők, drága kenetek
s a dús falatok; vagy, ahogy Mohamed
.
vallotta: az ételek, italok,
de kiváltképp az asszonyok.
.
S azok közt is egy legkivált:
a húszéves, aki a halált
.
felejteti, a kalifa
Abu Bekr lánya, A-i-sha.
.
Ima a gyönyör, a gyönyör ima..

4..

Itt az éj. Némán feküszöm
lét s nemlét közt egy ingó küszöbön.
.
Mohamed félholdja a fák felett.
Csillagok húznak, ejtenek.
.
Óh, Kiszmet! Allah! Forrón, mint a könny,
buggyan ajkamra a szív, az öröm,
.
a hála, hogy élek, hogy voltak csodák,
hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,
.
mikor
mikor

Mikor minden csak játék s butaság.

 

Szabó Lőrinc: Nők, habzó májusi rózsák

Ó mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Mily jó könny és nevetés közt,
selyemzizegésü vetés közt
heverészni a gyönge gyepen!
.
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság,
fiatal örömök nevetése!
Habos rózsákba haraptam, –
kis melled sírt ma alattam,
sírt és kacagott remegése.
.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
Fáj, fáj e tavaszi mohóság,
most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet.
.
Szeretet kellene, jóság,
hogy ne hulljanak a rózsák,
lelkem rózsái, szegények, –
és nyugalom, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti ének…
.

Lumière divine*

Hang-betű tenger
zeng, zúg, habja szót emel.
Bíborláng lebben.

/solus/

* Lumière divine:
- isteni fény = megvilágosodás, megértés
- Isteni fény: Uriel arkanygyal

"...erőt ad gyengeségem ellen"

Szabó Lőrinc: Megoldás

Mikor, mint ma, valami, egy perc,
egy szerencsétlen pillanat
okkal, ok nélkül így elrontja
egy jónak indult napomat,

egyszerre húsz évet öregszem,
szívem dagadt lesz és nehéz
és öngyilkos gondolatokkal
szurkál a kétségbeesés.

Kutya egy állapot… S hiába
mondogatom, hogy ily komisz
és ájult hangulat gyötört már
(hányszor, de hányszor!) máskor is,

hiába biztatom magam, hogy
elmúlik ez is nyomtalan,
tudom már jól tapasztalatból,
hogy egész napom odavan.

Oda bizony, azt a keservit!
Oda egy buta perc miatt!
És egyszerre elönt a méreg
hogy így emésztem magamat,

hogy már félnapja így vergődöm
és felejteni nem tudok –
A mindenségit a szivemnek,
hogy oly érzékeny és konok!

S a düh, ez most, ez az okosság
s az élet egyetlen jele:
erőt ad gyengeségem ellen,
hogy végre elbánjak vele:

káromkodok még egy utolsót
– ez igazán rettenetes –
és megyek, morogva, aludni…
Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

"...és fáradok… De még"

A szakasz,
az egyenesnek két pontja által határolt véges része.

 

Lehetőségek

Magadban bízva,
szárnyallhatnánk, s mellünkön
"lángvirág" nyílna.

*

Ám szánva látom,
hogy hívsz - fojtó mocsárba -
magad alázva.

/solus/

*****

Szabó Lőrinc: Kisértetek

Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
.
Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.
.
Ezer évig értem dolgozott
a születésem előtt,
s most minden pillanatban én
teremtem újra őt.
.
És amire nézek, az vagyok:
fű és hajókazán,
és vihar, ha fekete bikák
dübörögnek a menny piacán,
.
és Kína vagyok, ha eszembe jut
s pilóta a föld felett,
bennem robog a nagy Pacific
és lassú gleccserek
.
fagynak szemembe, tenyerem
fensík és kősivatag
s belőlem ballagnak ki a
holdas országutak.
.
Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs,
.
varázsjáték: játszom veletek,
gazellák, őzikék,
valakit nagyon szeretek
és fáradok… De még,
.
még más is vagyok, én vagyok
a legfőbb hatalom:
ki ellenem hadakozik,
molyként szétmorzsolom,
.
ma még… Mert forog a tükör és
még érdekel ez a sok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok,
.
de holnap… Holnap tán megunom
az egészet s belelövök
s mint egy kisértet eltünök a
cserepei között.

"álom s ébredés közt"

 

Szabó Lőrinc: Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

 

"és mint varázsló"

Szabó Lőrinc: Varázslat

Tegnap az enyém volt, puha
álomfürdő az ajaka,
kivül már megbomolt a rend,
aztán éreztem, odabent
hogy nyitotta meg kapuit
egyre sóvárabb csókokig
s hogy folytak körül eleven
belső selymei melegen
s hogy várt, akármit, hogy zihált,
istent, akihez lelke szállt,
halált, megváltást, valamit,
s megnőve, mint a testen át
harang ha zúgna döngve száz,
hogy vezette az éjsötét
gyönyörnek roppant ütemét
egész az olvadó agyig
.............minden szivdobbanás.
.
Tegnap az enyém volt. Szivacs
telik meg ugy, ahogy az agy
itta a vért és a bolond
idegek, izmok s mind a csont,
amig mint földalatti ár
remegve és túlfojtva már
fölszakadtak és ömleni
kezdtek misztikus sebei.
Óh elvérzés, édes varázs,
halál! S óh, rossz feltámadás!
Élni megint? Sirtam, amint
lazultak forró kapcsaink:
fülemen és szememen át
visszatárt lassan a világ
s ahogy idő s tér fölmerült,
ahogy a rend és öntudat
jött mind közelebb, ugy került
.............ő egyre távolabb.
.
Igy volt tegnap. Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő, – hogy várom én,
hogy melegedjek melegén,
hogy várom azt a holnapot,
mikor mindent megállitok
és mint varázsló, számüzök
minden mást ég és föld között
s tán kitalálok valamit,
hogy ne csak, ne csak egy kicsit,
de ne érezhessek soha
semmi mást, – ne az ostoba
életet, uj kezdést, időt,
.............csak őt, csak őt, csak őt!

"áldassál, gyönyörű negyedóra"

Szabó Lőrinc: Negyedóra isten és a hivatal közt

Áldassál, gyönyörű
reggel, ki meleg
hullámaidat arcomba csapod,
mikor szomorú
kapumon kilépek: óh,
már mögöttem az isten
békéje, mégis
áldassál, gyönyörű
negyedóra, amig
hintázó villamosok
rohannak vélem a Város
felé, gyárakba, megúnt
irodákba, züllött
börtöneibe
a gyáva napnak, és
lelkeken-ablakokon haránt
bezúg a napfény!
.
.............................Most
magamé vagyok: megint
belopom megfiatalodott
szemembe az édes
élet melegét, siető
lányok lábának napsugár-
harisnyáját, csatangoló
vágyait a pénzhezláncolt
nyomornak és megölelem
testvéreimet, kik
velem rohannak most rohanó
villamosokon a pénz
városa felé, átkozott
börtöneibe
az inkvizitor napnak és
végiggondolják mind, ami szép,
és elsiratják, ami öröm,
mert ez az utolsó
búcsu az élettől, ez a perc
hivatal előtt, napos uccán,
ez a perc a miénk, kipihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye, egyetlen
szent negyedóra isten és
a hivatal közt:
.
Áldassál, gyönyörű
villamosút, arany
reggel, amiért legalább te
megmaradtál, – és köszöntsd
vissza
vígan a halni indulókat!

"az emlék káprázatában"

Szabó Lőrinc: Zene

Mint megzendűlt táj, röpitett
perc s pillanat a lét fölé,
uj érzékeim nyíltak, nyúltak a
test legmélyebb gyönyörei mögé,
aztán visszafordúltunk és leszálltam
s most az emlék káprázatában
vakon-süketen bámulok
valahova, messzire, vissza, hátra,
husomba, vérembe, a túlvilágba,
mely az előbb
látni s hallani tudta az időt.

Kérdések-válaszok közt két felkiáltás

Szabó Lőrinc: Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy ellenség én vagyok.
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad?
S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak!
S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled

"karom ölelve nő a kék láthatárba"

Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten

II.

Szokatlanúl nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak szemünk elé a dombok
és – azt hiszem – mikor visszalehelli
a langyos föld a hajnal puha könnyét:
oly eleven szinek lobognak, oly szent
dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak,
hogy e fényre-ébredt csodálatosság
előtt az Ember kínja szertefoszlik
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél harangja s az örök Nap
kacag elragadtatott szemeimben.

"és vezéreid maradnak"

Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten - XXXVI.

A halhatatlan istenek törvénye int:
– Vond vissza minden átkodat, mert millió
út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
magadhoz a világot, mint az egy-napos
piciny virág magába öleli piciny
karjaival a dagadó eget. Ne várd
hogy minden sikerül; de nagyot és sokat
elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
a parttalan jövendő, és vezéreid
maradnak a mindenütt egyformán nemes
Helios s a mindenkori álarc mögött
értelmükben változhatatlan Ideák.
Légy hű isteneidhez, s rád mosolyg arany
szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –
a szivárványtrónú, magas Urania!

"mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár"

Szabó Lőrinc: Csillagos éj

Szeretnek.
Óh milyen könyü a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.
.
Részeg vagyok?
Köszönöm, barátaim,
hogy fölemeltetek,
hogy megváltottatok,
köszönöm a szavaitokat,
a hallgatásotokat és nézéseteket,
lelketek vérét,
a legdrágább italt,
a legszükségesebbet,
hiteteket és bizalmatokat,
mely átjárt, mint Lázárt az Úr szava.
.
Húsz évig virrasztottam e föltámadásért,
húsz éven át nem mertem lehúnyni a szemem,
a barlangban, fogai, mint a kősziklák,
húsz évig az én két karom tartotta a falakat,
hogy össze ne morzsoljon a szörnyü száj.
Egyedűl voltam, elszánt és elkeseredett,
s ma este meghátrált és eltünt a börtönöm,
a félelem és a magány.
.
Kihez fordúljak a könnyeimmel,
az örömömmel?
Szabad vagyok!
Szeretnek!
Szeretnek az emberek!
Végre meglátták, ki vagyok!
Meg kellett szöknöm,
hogy sirva ne fakadjam előttük,
megszöktem közületek,
mert szégyeltem hálálkodni.
Pedig már gyenge is lehetek.
Az vagyok?
Vagy részeg?
Mindakettő:
mint egy gyerek, indulok a világba,
mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár.
.
Szeretnek, sokan szeretnek.
Óh, milyen könyü a szivem!
milyen nyugodt!
Szédülök, mintha hegytetőn állnék.
Csukd rám pilláidat
csillagos éj!

"lelkem ma pihen, ajándékot kapott"

 

Szabó Lőrinc: Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.
Hegyek, nyár, tavak, fellegek.
Utazó lelkem mozdulatlan.
.
Utazó lelkem ma pihen,
ajándékot kapott, amely
nem múlik benne sohasem.
.
Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!
Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes
szépség nyilt egyszerre körém!
.
Milyen kincseket pazarolt
rám váratlanul egy világ,
amelyről sejtelmem se volt!
.
S hogy megbékültem! Óriás
éggé tágitott valami
földöntúli csodálkozás:
.
Úristen – – A szivem dobog,
és szeretném megérteni
a csodát, hogy boldog vagyok,
.
boldog! az! – De nincs rá szavam.
Emberek, én csak szidtam az
életet: nem volt igazam. – –
.
Hunyt szemmel nézek a napba,
s új öröm némít, altat el:
a szélcsöndes ormok nyugalma.

 

 

"aztán lehúnyom a szemem" *** "az ész, erény, a hit..."

Szabó Lőrinc: Fűben

Fekszem hanyatt;
fejem alatt
megszólal a
vén föld szava:
No, ugye, kár volt?
Nézem a felhőt
és lent az erdőt,
a néma tábort;
aztán lehúnyom
a szemem,
süllyedni kezd
a föld velem
s nyíló husa
halálpuha
kéjében oly
ismerősen elomlok,
ahogy az én
alvó husomban
alusznak a csontok.

**************************************************************************

Illyés Gyula: Vigasz

A fürdőkádban átölel a víz,
egy lételőtti boldog honba visz.
Az elme romlott, csüggedt, hontalan.
A bőr emlékezik, még boldogan.
.
Magányom szóval fel nem oldhatod.
Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod.
Társává az tesz, az segít, aki
hogy ember lettem, elfeledteti.
.
Háború van, az ész, erény, a hit
már hajtja halni választottjait.
Az eszmék győznek, sorra mind! S terem
új mindig, míg egy szál hivő leszen.
.
Nekem tűz, víz kell, biztos őselem.
Hát ments ki innen s jöjj te is velem
az ősi tájra, mit a szerelem
nyit bennem néked és benned nekem.



"jólesett látni, hogy ott mégy előttem"

 

Szabó Lőrinc: Kiránduláson

Jólesett látni a hegyoldalon,
kiránduláskor, az emelkedő
úton, előttem, férfi- s nő-barátok
között, az édes nyárban, jólesett
és megnyugtatott látni gondtalan
lábadat és bokádat, derekad
feszülését s a csípőringató
két comb fiatal mozdulatait,
.
amint a rövid sportruha alatt
lassan szétnyíltak és összehajoltak
húsodban a csontok, forogtak a
csuklók, szabályos együttműködéssel
emelve egymást az emelkedő
úton, előttem, s egyenkint mutatva
a dolgozó test szép gépezetében
a csontváz élő alkatrészeit:
.
jólesett látni, hogy ott mégy előttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a
kocsis nézi kocogó szekere
bakjáról a jólismert lovakat,
sohasem únva meg a szétdobált
lábak ollózását, az eleven
csont-hús-játékot, testvér-állatok
mozgásának ős-örök ütemét.

 

 

"Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos, hogy van!"

 

Szabó Lőrinc: Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

"hogy ne múljanak a rózsák"

 

 

.

Szabó Lőrinc: Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Amit csak valaha vártam,
amit rettegve kivántam,
ma itt mulatott velem.
.
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság –
Óh, reggel, büszke dél!
Habos rózsákba haraptam,
őrjöngve ittam, adtam
örömöd, drága vér!
.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam,
s a nap lassan lemegy –
Hol a társaid, ifju mohóság?
Most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet:
.
szeretet kellene, jóság,
hogy ne múljanak a rózsák
a vágy óráival,
s okosság, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti dal.

"fényben füröszt..." - két vers, egy dal kétszer, és...

Szabó Lőrinc: Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta –
Fényben füröszt ez a hajnali séta!
.
Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.
.
Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban
.
és két nehéz karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s most nyílok, nyílok, mint a táj,
.
ha ködét
felgöngyölíti a hajnali szél.
.

Szabó Lőrinc: Érzelmes románc

melyet a szerző egy régi kertben 1921 őszén dudolászott,
amikor nagyon öregnek hitte magát és mindenkit.
.
A kert, ez volt az a kert… Itt
ültünk a sok őszi bokor közt;
Itt éltem, itt „lebegtem”
a „mennyország és a pokol” közt.
.
Szép voltál, fürge diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
.
Szegény fiu, gyáva, ügyetlen
s csúnya, – ruhája lompos…
Csúfoltak: Jó latinista,
és „hajára nézve” bozontos!
.
Bozontos és bolondos…
– Nem baj, emléknek ez is szép!
Vagy úgyis elég, ami százszor
jobban fájt… És ma az is szép…
.
Sétáltunk és tanultunk,
„átvettük” a másnapi leckét.
Neked ez volt jó, nekem az, hogy
veled tölthettem az estét.
.
Veled együtt, este: nékem
az örömből ennyi jutott csak.
(Otthon? – apám veszekedni
és anyuka sírni tudott csak.)
.
Tárgyalgattuk, komoly arccal,
hogy lehet-e valaki „boldog”?
Aztán csönd lett; s a fán egy
kakuk nagyokat rikoltott.
.
Kakuk! Kakuk! – Ki látta?
– Elhúzódtál: Ide látnak!…
Piros volt, vérpiros volt
remegő rózsája a szádnak.
.
A rózsa, – „ah” – az a rózsa
enyém volt azon az estén.
Elsápadt hirtelen arcod
s szemeidben is a gyerekes fény.
.
Szép voltál, úri diáklány
s én félénk, nagy fiu voltam;
Koldus-fiú – s azon az estén
remegő melledre hajoltam.
.
Szerettél? Nem. Sohse mondtad.
Szamárság, tévedés volt.
– Mindegy: akármi, nekem csak
újfajta szenvedés volt.
.
Szép voltál, úri diáklány
s én csúnya szegény fiu voltam;
csókoltam volna, ha kéred,
lábad nyomát is a porban.
.
Nem kérted… Így okosabb volt…
Elváltunk: Jó szerencsét!
– Futnak, nyargalnak az évek
s most máskép töltjük az estét.
.
Mindent elmondtam… (A kertben
szél zörg a sok őszi bokor közt)…
– Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem”
miattad a „menny s a pokol” közt!
.
(Az Est Hármaskönyve, 1924)
.
.
.

"Tengeredben vízcsepp, az vagyok"

.
és még néhány bejegyzés:

2013. július

2013. augusztus

"s most az emlék káprázatában"

Igor Stravinsky - Tűzmadár (L'Oiseau de feu)
- Miféle zene ez? Hallgassatok!
- Csodás, édes zene!
- Egek, őrizzetek minket! Mi volt ez?
- Élő bábjáték. Most már elhiszem,
...hogy van egyszarvú; hogy Arábiában
...a főnix trónja nevű fán épp most is
...ül egy főnix-király.
Shakespeare: A vihar - (a III. jelenetben Alonso, Gonzalo és Sebastian)
.
.

Szabó Lőrinc: Zene

Mint megzendűlt táj, röpitett
perc s pillanat a lét fölé,
uj érzékeim nyíltak, nyúltak a
test legmélyebb gyönyörei mögé,
aztán visszafordúltunk és leszálltam
s most az emlék káprázatában
vakon-süketen bámulok
valahova, messzire, vissza, hátra,
husomba, vérembe, a túlvilágba,
mely az előbb
látni s hallani tudta az időt.

 

"Egyszóval..."

"Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval... a költészet."

.

Szabó Lőrinc: Ars poetica

Drótoztam épp az uj lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn
kifogni viszont egész jólesik.
Vagy a suszteron. Még a gyerek is
örűl, ha gyárt valamit a keze.”
„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete!
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha
volt a szögedhez az a parafa.
De így majd tart. Türelem kell, s ami
nincs még, az akarat kieszeli.”
„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget,
varrtam már azt is! S most mossunk kezet.”
„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam…
Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!”
.
.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
.
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
.
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
.
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
.
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
.

Nyár, vasárnap, fürdés, ...

 


Szabó Lőrinc: Nyár

 

Nyár     Kert.    Csönd.   Dél.
Ég.       Föld.     Fák.      Szél.
Méh     döng.    Gyík      vár.
Pók      ring.      Légy     száll
Jó         itt.        Nincs    más,
csak      a           kis        ház.
Kint     csönd    és          fény.
Bent     te           meg       én.
.
(1954)

 

 

 

"játék varázslat babona"

58.


Gágyor Péter Imre
: Ami utánozhatatlan

Ami utánozhatatlan
ami véges de végtelen
amin mosolyogsz titokban
az a szerelem
amikor az ágyban fekszel a helyemen

ami játék varázslat babona
amit nem ért senki sem
ami a fejed alatt a párna
amiben halvány az illatom
ami álmaid körbejárja
ami felébreszt a derengő hajnalon
mert van
és utánozhatatlan.

Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

"Nekem is jó, ami teneked..."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szabó Lőrinc: Könyv és álom

Éhes vagy, etetlek, agyam,
egyél, egyél:
étel és ital van a könyvben,
rokoni hús, rokoni vér.
.
Terülj-asztalkám és gyümölcskert
a könyvtár sok dús polc-sora,
egyél, jó barátok között vagy
s nemes kéj ez a lakoma!
.
Persze, rab voltál mostanában,
követ rágtál és salakot:
pénzért dolgoztál!… (bár talán még
az is hasznos lesz valahogy!),
.
s nagyon elfoglaltalak én is,
a test, sok durva földi vágy…
Mindegy, most ráérsz, s a gyönyörtől
szinte nyalogatod a szád.
.
Egyél csak, bár látnom lehetne,
hogy tömöd meg a gyomrodat,
hogy születsz ujjá!… Ugye, izlik
minden korty és minden falat?
.
Ugye, izlik a szellemekkel
ez az égi szeretkezés?
Megszívod magad, s ez a munka,
ez neked áldott pihenés.
.
Pihenj hát, s frissülj! Nekem is jó,
ami teneked élvezet:
megtelsz boldog, rest nyugalommal
aztán behunyod a szemed,
.
én meg lecsavarom a lámpát:
elalszunk… Már fáradt vagyok…
Álmodunk, és belső egünkön
kigyulladnak a csillagok
.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
.

"ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én"

 

 

 

 

 

 

 

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
.
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

.
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
.
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

"csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel..."

Szabó Lőrinc: Versek a havasról - II.

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet… Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

 

115 éve született Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc - 1900. március 31. – 1957. október 3.

Szabó Lőrinc kötetei

Szabó Lőrinc: Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
époly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

 

 


"mindezt magamban hordozom"

Bertel Thorvaldsen: Ganymedes a Jupiter Eagle , 1817

Szabó Lőrinc: A rét meghal

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!…
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. – De te tudod, milyen!
.

Walt Whitman: Ének magamról - részlet

31.

Hiszem, hogy a csillagok müvénél egyetlen fűszál sem kevesebb,
S csakugy tökéletes a hangya, meg a homokszem, s az ökörszem tojása nem kevésbé,
S a varangyban a magasság remekmüvének dicsérete szól,
S a mennyek termeit vadszederinda diszíti fel,
S legkisebb ízem, ujjam porca gépeket gunyol,
S a kérőző tehén lehorgasztott fejével túltesz minden szobrokon,
S a kis egér is akkora csoda, meg kéne hogy rendítsen millió pogányt.
Tudom, a kőzetet, szenet, szálas mohát, gyümölcsöt, gabonát, sőt, édes
gyökért is, - mindezt magamban hordozom,
S hogy négylábúak és madarak diszítenek tetőtől talpig,
S hogy jó okom van távolodni mindattól, amit már magam mögött hagytam el,
De visszahívok bármit is, ha megkivánom.

Fordította: Füst Milán.

"Mert ilyen az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől,

az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélységes és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él."

Füst Milán: A feleségem története - részlet

Füst Milán: A nő dícsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed…
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül…
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Im könnybe lábadt bús szemem amig dícsérlek!!!
.

1910.

Franz Peter Schubert / Johann Wolfgang von Goethe - "Ganymed"

"Prométeusz......................................................................................................................Kheiron


.

m

"Egymás alatt s egymás felett"

Claude Debussy: La mer - Jeux de vagues..
A tenger - Hullámok játéka

Szabó Lőrinc: Tenger

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyilva meztelen
omlásban, mint ha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
.
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadtan borúl
uj s uj szomjakkal telitett
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesűl
s kielégíthetetlenűl
szétválik s újra egybefoly,
.
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbujt ölelés:
.
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.
.

Charles Trenet: La mer

La mer
Qu'on voit danser le long des golfes clairs
A des reflets d'argent
La mer
Des reflets changeants
Sous la pluie
.
La mer
Au ciel d'ete confond
Ses blancs moutons
Avec les anges si purs
La mer bergere d'azur
Infinie
.
Voyez
Pres des etangs
Ces grands roseaux mouilles
Voyez
Ces oiseaux blancs
Et ces maisons rouillees
.
La mer
Les a berces
Le long des golfes clairs
Et d'une chanson d'amour
La mer
A berce mon coeur pour la vie

Tengerparti naplemente + "Etruszk váza" légköri jelenség

.

"Nem szólni akarok hozzád, hanem..."

 

 

 

 

 

 

 

 

Virágállat

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.


Szabó Lőrinc: Enyém volt, mégsem enyém ma
.
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Barcarolle

"kell a hit, a közösség, szeretet"

Rendíthetetlen

1.

Hans Christian Andersen: A rendíthetetlen ólomkatona

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. ...
...Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult....Tovább

2.

Rendíthetetlen (amerikai film - Louis Zamperini emlékére)

 

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

 

Miyavi

"ma az utak is..."

G.F. Händel:

Il trionfo del Tempo e del Disinganno

Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
.
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.
.
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
.
ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Kirakó

Faludi Ádám: ma szép betűket találok ki

ma szép betűket találok ki
kirakok velük egy gyalogösvényt
felballagok a hegy felett álló csillagra
ezen az ösvényen
és elégek amikor felérek
.

"Ama - et fac quod vis!"

"Szeress, és tedd amit akarsz"

..............................................................................................(Szent Ágoston).

"Az igazi barátság feltételezi a szeretetet, mely a gyengédséghez vezet el,

a bizalmat, mely nem aggodalmaskodik barátunk hűtlenségének lehetőségén,

a szabadságot, amely nem fél kimondani a maga véleményét,

az egybetartozás érzését, amely nagylelkűen tud adni, és örömmel elfogadni."

/Szent Ágoston/

.Stephen Hawking családja körében (1965 július - házasság kötés Jane Wilde-dal)

.

Stephen Hawking: Az idő rövid története

Kvantumgravitáció - a mindenség elmélete


Film: A mindenség elmélete - a port.hu-n

A mindenség elmélete - Stephen Hawking a forgatáson

 

* "Mi hát az idő?

Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.

Merem állítani, hogy egyet tudok; azt tudniillik, hogy nem volna múlt idő, ha nem volna mulandóság; nem volna jövő idő, ha nem volna jövendő történés; nem volna jelen idő, ha egyáltalán semmi sem volna.

De hogyan van meg az időnek két fajtája, a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, és a jövő még nincs? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság.

Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van; hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz, - következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!"

/Szent Ágoston: Vallomások/

 

* "...csak az igazság kutatásával akartam foglalkozni, ... ...föltétlenül elvetendőnek ítéltem mindazt, amihez a kételkedésnek csak árnyéka is férhet, ... Így föl akartam tenni, hogy mert érzékeink néha csalnak, semmi sem olyan, minőnek érzékeink mutatják;... ...s mindazokat az okadatokat, melyeket azelőtt bizonyításoknak vettem, mint helyteleneket vetettem vissza, mert hiszen én is csakúgy megbotolhatok, mint bárki más; végül meggondoltam, hogy amiket éber állapotban gondolok, ugyanazok álomban is agyamba juthatnak, s akkor nem igazak; azért föltettem magamban, hogy bármit, ami valaha eszembe jutott, nem tekintek igazabbnak, mint álmaimnak csaló képeit.
De mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent hibásnak akartam tartani, én, ki ezeket gondoltam, szükségképpen vagyok valami; észrevevén tehát,
hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok - oly szilárd, oly biztos, hogy arra a meggyőződésre jutottam, bátran elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, melyet kerestem. /René Descartes: Értekezés a módszerről/.


Szabó Lőrinc: Roppant világ

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!
Mágnesek vonzottak mindenfelé,
rám forrtak, szívtak, nehéz delejek
öntözték, járták minden ízemet,
szétszedtek, összeraktak: szüntelen
fuldokoltam egy gazdag Semmiben,
s mint akit rettentő fény altatott,
boldogan tűrtem kiszolgáltatott
érzékeim káprázó ünnepét.
Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?
Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az,
ha magam mondom, akkor sem igaz:
mint a tenger vize a szivacsot,
folyton az örök mindenség mosott,
öblített forró áramaiban,
hogy rokona legyek, határtalan:
Valóság, Álom, ha egész, ha rész,
egy szerelmem volt, a Megismerés.

 

"egy s más, hogy a látvány"

Rembrandt és a holland arany évszázad festészete


Rembrandt Harmenszoon van Rijn

Rembrandt képek listája

Rembrandt és a holland arany évszázad festészete


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pieter Bruegel képek listája


 

 

 

 

 

 

 

mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm

Szabó Lőrinc: Körszivárvány

Meglepetés?… Figyelj csak! – Repülőgép
vitt, négyezer fölött. Balról a nap
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb
s feljebb törő; de míg föl, azalatt
most lefelé is nőtt az alkonyat
ellenében gyűrűvé görbülő kép:
előttem született meg parazsas
pompájában az első körszivárvány,
amit emberszem látott!… A magas
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány
ily teljes volt… Ma eszembe jutott,
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok!
.
.
.
.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szabó Lőrinc: A gályarabok szobra...........
.
Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek?
Kis szobor állt a Nagytemplom megett:....
a Gályarabok! Hősök! Mennyi gyász!....
És mintha az a titkos Nyomozás,...............
a távoli, az Inkvizició,................................
az iszonyúnak hitt központi szó.................
engem vert volna őseim helyett.................
vasra, kínpadra, olyan rémület...................
markolt szívembe. Fürkész gondolat,.........
ott kezdtem álmodni álmaidat,....................
ott csatáztam veled (s mily naivan!),...........
fekete Róma! Gyanú s ami van...................
emberség bennem, mind abból fakadt,........
hogy sirattam áldozataidat;.........................
mert hiszek benned, jóság, türelem,............
hiszek benned, isteni értelem, –..................
hiszek benned, szabadság, szeretet,............
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek...
.
.


"vigyázz reájuk, hatalmas világ"

Unokáim: Péter és Ádám

 

 

.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
,
.
.
,
,
.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
.
Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
.
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
.
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

"Egyre gazdagabban lüktetett körül a zengő idő"

Szabó Lőrinc: Síppal, hegedűvel 

Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű –
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.

Szabó Lőrinc: Éjszaka

Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkűlt
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyeltem és velem figyelt a táj.
Szél jött, ág reccsent… Apró neszek adták
szájról szájra az eseményeket:
a hegytetőről Őzike elindult
a forrás felé… most megállt… Folyóka
tölcséréből Katica kigurult…
a föld alól kétezer Margaréta
bújt elő… Vén Bükk nyujtózott… Bivaly-Kő
lejjebb csusszanva megigazitotta
rossz feje-alját, és Szarvasbogárék
már megint veszekedtek… – Én csak álltam
a csobogó hangok közt, mindenünnen
hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,
oldottak és kötöttek, millió hang
font hálót körém, millió pici
nesz szőtt a táj eleven szövetébe,
millió kapocs… Egyre gazdagabban
lüktetett körül a zengő idő:
zengtem a tájban, a táj bennem: a
zene szétszedte minden ízemet,
szétszedett, elfújt, végiglengetett
rétek és erdők, hegy és völgy felett,
beleitatott ég, föld s levegő
minden testvéri elemébe, és én
ott az ijesztő, fekete magányban,
mint aki ébred, egyszerre nyugodtan
és boldogan néztem szét: nem vagyok
s még a sírban sem leszek egyedül.

"tündérek és manók visszfénye"

......74

Weöres Sándor: A tündér

Bóbita, Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.
.
Bóbita, Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, ígér neki csókot,
röpteti és kikacagja.
.
Bóbita, Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.
.
Bóbita, Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sűrűjében.
.

Lepkeszárnyam tárom, egy, kettő, három!
Bárki keres, ha elalszik, rögtön megtalálom!
Csukott szemmel látod: otthonom az álmod.
.
Otthonom az álmod, tündefényem látod.
Álmaidban teljesítem három kívánságod:
Egy..., kettő..., három...! Lepkeszárnyam zárom.

Szabó Lőrinc: Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak

I.

Szép vagy, kis lepke, szép s finom.
Egy kis ég szállt le szárnyadon.
.
Egy kis szárnyas tündériség
cikázik benned szerteszét.
.
Merengő, édes pillanat,
a tündérek rokona vagy,
.
mint némely földi asszonyok,
szépek, gazdagok, boldogok,
.
kik nem ártanak senkinek,
csak díszítik az életet
.
s akiknek semmi közük e
mocskos föld nehéz, fekete
.
harcaihoz, bűneihez.
Két szárnyad ragyogva evez
.
az arany napban, ringat a
méz, harmat s illat mámora,
.
a könnyűség, a tisztaság,
az álom és a túlvilág.

II.

Szép tündér, látom sorsodat,
nemcsak az vagy te, ami vagy.
.
Nemcsak ártatlan és tudatlan,
bűnös is vagy te akaratlan.
.
Bűnös vagy abban, ami nem vagy,
abban, amiben bűntelen vagy:
.
apáidban, gyerekeidben
bűnös, bűnös hetedíziglen.

III.

Irgalmazzon neked az Isten!
.
Szabó Lőrinc: Tücsökzene /282-283./

282. Idétlen parancsok

A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak
gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb
köréje szövi a harmóniát,
köréje azt a titkos glóriát,
mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel,
mihelyt fényének részese leszel.
A szép nőt csak könnyebb kívánni; csak
kényelmesebb; hisz kész álmaidat
igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű,
többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű,
nem a tiéd: tündérek és manók
visszfénye benned, illusztrációk
emléke tán, s mozgásé, szemeké,
ki tudja milyen villanásoké,
melyek idétlen irányítanak.
A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak
gépiesebb és közönségesebb.
Az édes őrület másból ered.
.

283. A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, –
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.
.

.

Johann Wolfgang von Goethe: Boldog vágyakozás

Most a bölcseknek beszélek,
mert a többi gúnnyal vár itt:
akkor élet csak az élet,
hogyha lánghalálra vágyik.
.
Szerelemnek estje, melyben
nemzettél, mely téged nemzett,
elfog furcsa sejtelemmel
lassan égő gyertya mellett.
.
És egy percig sem maradnál
lenn, az árnyban éjszakázva,
új kivánság elragad már,
föl, magasabb rendü nászra.
.
Téged messzeség se tör le,
szomjazod a fényeket,
szállsz, pillangó, megbüvölve,
s már a láng elégetett.
.
És amíg ez nem tiéd:
élet a halálban –
bús vendég vagy, nem egyéb,
földön és homályban.
.
Fordította: Vas István

"céltalan üzenet"



Szabó Lőrinc: A külső rossz

Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen
kiszolgáltatottság, a félelem,
hogy hiába vannak jó szellemek,
több a gonosz, s jönnek kísértetek,
jöhet a farkas, és jön a kutya,
a veszett kutya, a vadult bika,
az utcán is (ahogy álmunkban!)… És
csakhamar hozzájuk társult a pénz,
a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak,
s ujak, másfélék, technikaiak,
hogy karambol, és hogy nem működött
a szemafor és apám elütött
valakit!… S a torokgyík réme, s a
rossz fiúké… S később az iskola
rémei, s a még újabbak: ahogy
nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott
s akkor, még csak külső rossz rémitett,
nem lángtrónunk, a lelkiismeret.

 

"zengett a nap és gyémántokat szikrázott"

 

...................Most.

Lépkedünk vagy visz
az út? - egyre megy - Szélén
libbenő pipacs!

/solus/

Szabó Lőrinc: Kirándulás

.
Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk
a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.
.
Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,
majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.
.
Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat
és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…
.
S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.
.
*

.
Hogy immár fakad a szerelem tavasza,
S azt rendeli nekünk, hogy ültessünk derék, szép
Májusfát mihamar: kövessük rendelését
S fogadjuk íziben meg parancsát, nosza.
.
Májusfám vastag is, hosszú is, jókora,
Fölmereszti sudár, duzzadó frisseségét,
Hegyével böködi a tündökletes ég kék
Sátrát, s beverni őt nem kell épp nagy csoda.
.
Mármost, hogy a kegyed kertjébe felállítsam,
Csak nyittasson kaput, s én ott majd ama kis hant
Tövénél beverem, szép hölgyem, azt a fát;
.
Könyöklője alatt egyenest oda döfném,
Hol fürtös koptató fogad s egy drága ösvény,
Minél szebbet sosem ismert a nagyvilág.
.
:p

"Egyszóval: érzés!"

Szabó Lőrinc: Ars poetica.

Drótoztam épp az uj lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn
kifogni viszont egész jólesik.
Vagy a suszteron. Még a gyerek is
örűl, ha gyárt valamit a keze.”
„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete!
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha
volt a szögedhez az a parafa.
De így majd tart. Türelem kell, s ami
nincs még, az akarat kieszeli.”
„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget,
varrtam már azt is! S most mossunk kezet.”
„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam…
Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!”
.

Szabó Lőrinc: Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –
A lélek ventilátorai – –
Vágyam visz, szálló hegytető:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
.
Szabadság! Éhes állat vagyok!
Zöld mező és friss, barna habok,
barázdák, s falvak, városok, és
mindenütt pezsgés, követelés:
.
amire csak gondolok, az vagyok,
a jövő előttem háborog,
a tél utáni ősi láz
csalogat, a tavaszi tombolás:
.
érzékeimben, mint dinamit,
millió kaland álma aluszik,
nők hívnak, eleven batériák,
óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!
.
Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,
a mindenségbe széthalok – –
Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:
sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!
.
.
Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel
.
Élni először itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé.
Állni a fényben, inni meg enni,
csókba fürödni.
Nézni a kék nefelejcset a szélben,
barna göröngyön.
Érezni a gondolatok ragyogását
barna fejemben.
Menni a hegyre az éter elébe,
völgybe leszállni.
Lélekzeni, fölkiabálni rajongva
az égre, napra.
Aztán egyszerre vad zuhanással
összeomolni.

.

"fél és örül, mint a szivem"

Szabó Lőrinc: Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?

.

Szilágyi Domokos: Hétköznapok

Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-ígéző és halálra vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet – hogy e kényre-kedvre talált
lét – állítólag – csakis így szilárd.
.
Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
.
Szemhatár-tágító hétköznapok.
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.
.
Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok jönnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kísértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár-tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.
.
Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani – lélek se rebben -
lépést tartani szerelemben,
undorban, bajban, nyomorban, félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.
.

Szabó Lőrinc: Lombosodó napos tavaszban

Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
.
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
.
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
.
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
.
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
.
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

"hangom esti tücsök dalában őrzi bánatom és örök lelkem"


 

Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten

XXXVII.

Örök tavasz és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök szerelmesem,
– előttetek ledobom emberi
álarcomat s magamba sülyedő
lélekkel, talán léttelen, de boldog
nyugalmatok életnél több s nagyobb
fenségébe temetkezem… Feloldom
testem e roppant álom küszöbén:
csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücskök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e rémülettelen
belső szélcsönd, örök időkön át
forgatja örök álmain keresztűl
az istenség mágikus tereit.

"Most,..."

Szabó Lőrinc: A változatlan tavaszban

.Mit ér a tavasz, mit az uj világ
őnélküle? Csak még fájóbb az út
most, mikor ujra virágba borult,
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át!
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág,
s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg?
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy
jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát
hiába nézem, nem nyílik elém,
s lépésenkint igérve a remény
teljesedését, nem int már felém
kendő s a kis kéz… Most, édes halottam,
a változatlan, gyönyörű tavaszban,
most érzem csak, mily egyedűl maradtam!

Kurzor a képre, várj kicsit, majd kattints :)
Köszöntelek

Köszöntelek

Harangozó Ilona: Ölelés

Kopogtatás nélkül

Koltay Veronika festménye

Filozófia

Támpontok

napfényes

"Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket"
 
/Pethes Mária: Magamra álmodom - részlet/

Miért Rabelais?

A blogomról

Az előző blogom

De hol van Ikarosz?

De hol van Ikarosz?

A forrás

Amíg hiszem

Amíg hiszem

Pillangó effektus

kiskacsa

"Oly nagy e kis világ!"

Barcelona

"Mint álmaim, vagy mint a mozi, / úgy táncol a holnap" (Szabó Lőrinc)

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Címkefelhő