"Egy salto mortaléval zúg alá" - (évforduló 4.)

 

Reményik Sándor: A patak Ica-nál

A Monte Maggioreról zúg alá
Egy salto mortaléval, egyenest,
Nincs közvetítő vagy kerülő-út:
Ezüst-pikkelyű lomha folyam-test.
Egy salto mortaléval zúg alá
A hegyről a tengerbe, egyenest.
.
Zápornövelte vad futással jő,
A semmit, vagy a mindent keresi,
Édes vize tán megkeseredett,
S végtelen keserűség kell neki.
Magát, magát, elátkozott magát
Vágyik elhagyni, elfelejteni.
.
Halál-tánc minden hab-lejtése már,
De vissza nem hőköl, meg nem riad,
Mikor a tenger szembecsap vele
Egy kőboltíves kicsi híd alatt.
Édes, keserű, véges, végtelen
Találkoznak - micsoda pillanat!
.
Állok a kicsi kőhíd közepén,
Balról még hallom a patak dalát,
Alattam bevégződik valami.
És jobbról csak a tenger zúg tovább.

 

"Bizonyosság arról, hogy élni jó"

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
.
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

 

"Szívembe tőrként döf"

Reményik Sándor: Én most...

Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
.
A belsőm csupa véres lázadás,
Szeretném sivíttatni az orgonát,
Hogy a boltívek alá törjenek
Sikoltó, rémes disszonanciák.
.
Szeretnék visszadobni minden áldást,
Csak vissza, vissza mind, akár az átkot,
És perelni az Istennel vég nélkül,
Hogy így alkotta meg ezt a világot.

 

 

"S minden fél-boldog percbe"

 

Reményik Sándor: Emberentúli kék

.....Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke - -
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten - -
De már többé nem tartozik reánk.

1936

 

 

József, az ács, az Istennel beszél

Reményik Sándor: József, az ács, az Istennel beszél

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek...
Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt...
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja...
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

"S olyan közel jön, szépen mosolyogva"

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

"Egy óriás összhangnak lássak"

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
.
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

"az öreglányok meg felhúzzák az orrukat" - surtensions émotionnels

 

Charles Bukowski: Hm?

németországban
franciaországban
olaszországban
ha végigsétálok az
utcán
vihogó suhancok
kuncogó csitrik követnek
az öreglányok meg fel-
húzzák
az orrukat...

amerikában bezzeg
csak egy vagyok
a sok fáradt
vénember közül
és ugyanazt csinálom
mint a többi
fáradt
vénember.

persze van ennek
előnye is:
minden különösebb föltűnés nélkül
elvihetem a gatyáimat
a tisztítóba
vagy sorbanállhatok
az áruházban -
kegyes névtelenséggel
ajándékoztak meg az
istenek.

néha mégis
eszembe jut
a tengerentúli hírnév
de
jobb magyarázatot
nem találok
mint hogy
biztosan
baszott jó
fordítóim vannak.

legalább
a tököm
szőrével
tartozom
nekik,
ha nem

az egész

tökömmel.

Fordította: Török Miklós

.

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim, 
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a 
szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.

"...Mely megsimítson, mint virágos ág"

Reményik Sándor: Maradj velem!

......Maradj velem - hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé - -
Különben maradj Krisztus uradé - -
.
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény - -?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
.
Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki - kell egy kis "közel" -
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
.
Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.
.
1937

 

"Talán nem is akarok semmi mást"

Reményik Sándor: Kimondhatatlan

Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.
.
Kísér, kísér tűnt tündér-hangulat:
Anyámmal - a gesztenyefák alatt
.
Jártunk, a Fellegváron - mély avar -
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.
.
Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És őszi fák közt zord épületek.
.
Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentő puskaporos-torony.
.
De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.
.
E hangulattal mit is akarok?
Alig melegít és alig ragyog.
.
Talán csak járnék künn az avaron,
A régi gesztenyéket akarom.
.
Hogy hídról hintsem a Szamosba mind,
S lássam, a hullámokon hogy kering.
.
Lássam, hogy viszi a víz lefelé,
A Tisza felé, a tenger felé.
.
Talán nem is akarok semmi mást
Csak egy multból jövő símogatást.
.
Csak kapcsolódni holt Anyám kezével
És játszani a fényes gesztenyékkel.
.
1934 október 23

"a Semmi partján majd erős neveddel köszöntöm a kemény halált, anyám"

Weöres Sándor: Anyámnak

Termő ékes ág,
te, jó anya,
életemnek első
asszonya,
nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,
.
benned kaptam
első fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,
.
én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.
.
Álmom öbleidbe
újra visszatér –
álmom öbleidbe
újra visszatér!
.
Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,
.
szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,
.
csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.
.
Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,
.
a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.
.
Így tűnődtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?
.
Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”
.
A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,
.
férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.
.
Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…
.
Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.
.
Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.

Kosztolányi Dezső: Anyám

Ki a halált legyőzted hajdanán,........
te életet adó, legtitkosabb nő,...........
a Semmi partján majd erős neveddel
köszöntöm a kemény halált, anyám.

m

 

.
Nincs seb, mi egyszer
korral be nem forr,
nincs múlhatatlan
baj, veszteség.
Nyugodj, te lélek,
bár szivet szívről,
sok közös jóról
a sír letép.
Lásd, ég a napfény,
elmúlt a zápor,
friss rózsa rebben,
időnk de szép!
Ne csüggj erősen
munkán, szerelmen;
tán volt barátod
leled meg épp,
hol egy válasz
létre, halálra. —
S senki se bánja,
siratja, áldja
sokáig lényed
.
Fordította: Tellér Gyula

 

"Szeretnék úgy hozzádsimulni"

 

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
“Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek.”
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: “ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, “nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog.”
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet – mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet – mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

"Ha a merengés édes ünnepén"

.....73
.
William Shakespeare: XXX. Szonett.
.
Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:
.
És noha nem szoktam, megkönnyezem
Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,
S felzokog a rég-megölt szerelem
S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
.
És tűnt bánatok új bánata hasgat
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.
.
De ha közben eszembe jutsz, barátom,
Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

 

 

.

Reményik Sándor: Mikor a delta a forrásra gondol...
.
A folyam fut az óceán felé,
S medre ijesztően kiszélesül,
Intenek néki messze fároszok,
Habján hajó ring és sirály repül,
Eltépett malmok ellebegnek rajta,
És úsznak bölcsők és úsznak koporsók
És úszik egy-egy fölborított sajka,
És úszik szenny és virág vegyesen.
.
S ahogy közelg az óceán felé:
Vize, a hajdan kristályos nedű
Nem édes már, de sós és keserű.
És keserűn és ádázul rohan,
S gúnynak érzi, ha valaki megáll,
S döbbenve szól: mi hatalmas folyam!
.
Akkor a delta a forrásra gondol,
Amely körül fekete fenyők állnak,
És csend van és csak a juhnyáj kolompol.
Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok,
A fűben szivárog egy halk erecske
És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog.
.
A forrás mellett ül egy kisfiú,
Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, -
És ezt a folyam a deltáig érzi,
S a boldogságtól megremeg a partja.
.

Johann Wolfgang von Goethe: Élet-szabály

Ha akarsz csinos életet,
Akkor a multat föl se vedd;
Kerüld, mi bosszant szertelen,
Élvezd, a mit hoz a jelen,
Embert ne gyűlölj, bárminőt,
És bízd Istenre a jövőt.
.
Fordította: Dóczi Lajos
Köszöntelek

Köszöntelek

Harangozó Ilona: Ölelés

Kopogtatás nélkül

Koltay Veronika festménye

Miért Rabelais?

A blogomról

Az előző blogom

De hol van Ikarosz?

De hol van Ikarosz?

Filozófia

Amíg hiszem

Amíg hiszem

Pillangó effektus

kiskacsa

"Oly nagy e kis világ!"

Barcelona

"Mint álmaim, vagy mint a mozi, / úgy táncol a holnap" (Szabó Lőrinc)

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Címkefelhő